Vívódásaim

Az úgy volt, hogy 10 nappal ezelőtt főnököm szabadságra ment 2 napra. Én éppen egy munkán dolgoztam, amivel már több napja kínlódtam: hosszú volt és voltak benne nem egyszerű megoldások. Aztán másnap mondta a kutató, hogy hát akkor itt lenne ez a másik meló, ami hasonlít az előzőhöz, tehát nyilván én fogom csinálni péntektől. Mondtam, hogy hopp, álljunk meg, mert nekem péntektől már egy másik melón kellene dolgoznom, azt van kiírva nekem. Megnéztem a munkabeosztásunkat, és láttam, hogy ez az új munka senkihez sincs kiírva - persze, nem vitatom, hogy ésszerű, hogy én csináljam, nade kettőt egyszerre???
A szabin lévő főnököm kijelölt helyettese nem akarta ezt a felelősséget magára venni, a főnök már nem volt elérhető, végül nem maradt más, mondtam, hogy OK, hát akkor megcsinálom mindkettőt, majd legfeljebb a hétvégén megnyomom otthonról (hosszú hétvége volt, úgynevezett Húsvét), és akkor péntek helyett kedden el tudom kezdeni a másik melót. Talán.

Nohát, ebből az lett, hogy a hévégén szombaton és hétfőn sikerült kb. 1 munkanapnyit dolgoznom, azután keddtől kezdődött a lidércnyomás idebent. Ugyanis két teljes idős munkán kellett dolgoznom lényegében párhuzamosan, mindkettő elég nagy és nehéz volt, mindkettőnek péntek este volt a határideje.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kedd-szerda-csütörtök mindhárom napon kb. 9-től hajnali 1-fél 2-ig nyomtam, ami olyan 16 óra naponta, akárhogy számolom is. Pénteken már este 8-kor véget ért (pénteken amúgy csak 3-ig dolgozunk), tehát az csak 5 óra túlórát jelentett.

Hogy naponta csak kb. 4-5 órát aludtam - hagyján. Szerencsére (?) jól bírom. Hogy a fáradtságtól többet hibázok? nem hibázok többet. Az viszont már jobban zavart, hogy teljesen elgyötrődött a testem az egész napos ülésben és mozgáshiányban.
A legnagyobb gond, hogy a Páromat és a lányomat alig láttam a héten, mert mire hazaértem, már aludtak, így jó esetben reggel találkoztunk kb. 15 percre. 

De ami az egészben a legjobban zavar az az, ahogyan ezeket a túlórákat itt a cégnél kezelik. Beleértve a főnökömet is, akinél még kedden este kifakadtam ezek miatt, hogy miért nekem kell állandóan bent maradnom éjszakákon át?!
Az volt a válasza, hogy valójában a csapatunkban mindenki ennyit dolgozik, csak a többiek nem panaszkodnak. (Kösz...). Mondtam, hogy a többiek 5-6 között szépen hazamennek, akkor hogy már? Azt mondta, hogy higgyem el, a többiek otthonról nyomják ugyanígy, mint én, sok esetben hétvégén, vagy hétköznap akár éjfélig is.
Mondtam, hogy akkor köszönöm szépen, örülök, hogy felvilágosított, mert én már azt hittem, hogy csak énrám jár a rúd. De így már sokkal nyugodtabb vagyok, mivel tudom, hogy mások is legalább ennyit robotolnak (vagy ki tudja, tán még többet is), csak ők nem panaszkodnak állandóan, mint én. Így akkor már örömmel maradok bent és húzom az evezőket túlórában is, nincs semmi gond, majd igyekezni fogok ezentúl befogni a számat.
Ezzel a jó érzéssel ki is jöttem a szobájából, és ültem vissza a helyemre, és tényleg befogtam a szám az egész rohadt héten.

Ami még szépítette a dolgot: kedves főnököm a továbbiakban egyetlen (jó?) szót sem szólt hozzám, egyszer sem kérdezte meg, még csak azt sem, hogy hogy haladok, vagy hogy érdeklődött volna, hogy meddig maradtam előző éjszaka, vagy legalább az együttérzéséről támogatott volna, hogy tarts ki, túl leszel rajta, vagy bármi.
Részéről a probléma le van tudva, meg van oldva, majd az a barom megcsinálja, úgysem tehet mást (ja, meg amúgy kivételesen lelkiismeretes a munkájában). Szépen eltelt az egész hét anélkül, hogy hozzám szólt volna. Ja, nem: pénteken fél 3-kor bejött hozzám, hogy nincs-e itt véletlenül a squash-ütöm, azt kölcsönkérné, mert ő megy 3-kor squasholni (nekem meg úgysem kell, igaz?). Azt nem tudom, hogy kívánt-e további jó munkát, vagy jó hétvégét...

Azt hiszem, méltán enyém a Looser of Cég tiszteletreméltó címe, majd csinálok is oklevelet magamnak.

Néha az az érzésem, hogy láthatatlan vagyok! :-)

Nem, nem vagyok elmeháborodott, nem hiszem azt, hogy tényleg láthatatlan lennék. Viszont gyakran azt tapasztalom, hogy az emberek egyszerűen nem vesznek észre, mintha ott se lennék. Pl. nekem jön valaki az utcán, és még ő van meglepődve, hogy valamibe (valakibe?) beleütközött a teste, és inkább haragos, mintsem elnézést kérő a tekintete (hogy nem mond: Bocsánat!-ot, azon már meg sem lepődöm).

Most pl. ez történt: Együtt ebédelünk néhány kollégával a kis földszinti konyhában/étkezőben. Közben beszélgetünk, jó a hangulat, stb., majd végül felállunk, és sorban elmosogatjuk az edényeinket. Ilyenkor úgy szokás, hogy megvárjuk egymást, és utána egyszerre megyünk vissza az irodáinkba. Most én kerültem utoljára sorra a mosogatásnál, és láttam, hogy mindenki más együtt, beszélgetve, nevetgélve elindulnak fölfelé, engem pedig ott hagytak.

Nem sértődtem meg ezen, mert tulajdonképpen kezdem megszokni, többször előfordult már. És nyilvánvalóan nincs is semmi határozott oka annak, hogy ott hagytak (tehát nem azért, mert bárki is haragudna rám, vagy nem bírna, stb. - hiszen előtte is tök jó volt a hangulat), egyszerűen csak észre sem vették, hogy én még ott vagyok, és elinduláskor sem hiányoztam.
És ha megkérdezném őket, hogy vajon miért (az egyiket megkérdeztem, tényleg minden szemrehányás nélkül, pusztán csak kíváncsiságból), akkor ők sem értik, és kicsit elszégyellik magukat, és megígérik, hogy máskor majd jobban figyelnek, stb. Hm.

Egy másik eset: bemegyek egy kollégámhoz egy másik irodába, és elkezdünk beszélgetni valami munkáról. Belép egy harmadik, aki a szavamba vágva elkezdi mondani a sajátját, mintha ott sem lennék. Én abbahagyom a mondókámat, udvariasan várok, hogy talán csak egy gyors mondatot váltanak, utána folytathatom tovább a beszélgetést. De nem, élénk eszmecserébe merülnek, rólam teljesen megfeledkezve.
Én várok még egy darabig, azután csöndben eloldalgok. Ha viszont ilyenkor szólok, hogy hahó, én is itt vagyok (sőt: én jöttem előbb), hadd fejezzem be, amiért jöttem: akkor egy ingerült választ kapok, hogy amit ő akar mondani, az sokkal fontosabb és sürgősebb, majd mindjárt befejezi, akkor folytathatom.

Láthatatlan vagyok? Vagy csak túlérzékeny? :-)

Mert hát nyilván egy rendes, tartalmas bejegyzés kellene elsőnek, amiben leírom, hogy ki vagyok, miért hoztam létre a blogot, stb. Majd az is jön, de most csak egy rövid gondolat, vagy inkább kérdés:

Egyik kollégámnak a múlt hét pénteken lett volna egy apró feladata a számomra. Most szerdán rákérdezek, hogy mi újság, kész van-e, erre finom indulattal csattan a válasza, hogy majd mindjárt megcsinálja!
És én érzem magam kellemetlenül, és zavartan eloldalgok, hogy OK, bocs, hogy rákérdeztem, akkor majd várok...

Biztosan bennem van a hiba.